NYÁRI HÓ Kamasz sugarak eszmélő hevébe eltévedt, gyönge vendég, - nyári hó! Meglep szikrás pihéid bölcsessége; hogy önmagadhoz hűnek lenni jó. Sandán csaló tüzecskék közelébe, te magad-óvó kristállyal bíró! Nem olvadtál alá sekélyke lébe, te ritka-létű, - létemet hívó! Sziporkázó fehérséged nyugalmát vulkánjaim jutalmául, ha adnád!... Láng nélkül égsz; hő nélkül melegítesz; hulló, havazó hűséggel ,hű'sítesz... Katlanjaimra tévedt nyári hó vagy... És szüntelen féltlek: csak fel ne olvadj! |
KÖLTŐ Hogy mért fakad olykor derűm borúra?: - A vágy s a félelem, az kényszerít: Ez írni űz papírra, kőre, hóra, s az szüntelen csak egy képet vetít: "Ó, jaj, ha meddőn száll el ez az óra!" Izzó tüzű, emésztő láng hevít: Mi lesz, ha ismét nem lelek a szóra(?!), amely perzselve majdnem szétfeszít... És vakmerő kezem az égre nyúl, tollam a végtelenbe megmerítem, érzem, hogy már a testem is kigyúl, lelkem lebeg a csillagok felett, a gyors időt megállni kényszerítem, s így születik - ha más nem - egy szonett. |
|
SZONETT (Beának) Elnéző légy, ha rám a keserűség, s indulatom reád ront bűntelen!: Engem mindig bőszít a kisszerűség s a görcsök közé húzó intelem: Csak ha hátrál a tiltó kényszerűség, úgy van barátság, úgy van szerelem; - csak így élek; csak úgy tart meg a hűség, ha nem gyávít tarackos félelem! Csak így lehetek képes, hogy akarjak szépen, szabadon: igazat, nagyot. Százszor inkább szedjenek szét a varjak, mint hogy alant kúszva, sarat harapjak; ki a fényre-hívott EMBER vagyok, - s habzó-felhős eget habzsolhatok... |
SZONETTEK
SZONETTJE A Szonettek Szonettjét, ha megírnám, birtokolnám égi szavak becsét; angyalhaj-húrú lantom révén bírnám a legtörékenyebb formák kecsét; szopós dedecske hangján ide sírnám mézes emlők legédesebb csecsét; minden igazra rászánnám az írhám; titkok titkáról törne itt pecsét. De bűn lenne égbe emelni mércét, hágni hegyek felhők fölötti bércét, - lennék számodra gőgös idegen; lantomon szóljon lélek-húrú lágy dal, virág-szavú völgyek fuvallatával - szívedhez bújva, - inkább idelenn! |
EGYÜGYŰ
VALLOMÁSOK |
MESE Hol a Fodron-folyó és a Tükrön-tó partján hízelgő szellő lengett,- mézzel meszelt háza előtt a padkán a nagyanyó rézmozsarában megtörte - a csendet. |
ODÜSSZEUSZ BÚCSÚJA NAUSZIKAÁTÓL (F. K.-hoz) Álltam a parton meztelenül, nyomorultul; a tenger vad tajtékjai rúttá szennyezték be a testem. Így láttál ott hirtelenül meg. A szolgaleányok nagy sikolyokkal rémületükben szerte futottak. Mind, mind. Csak te maradtál állva a parti fövenyben. Néztél: békén, nemriadón, úgy, mint aki várt már. Pillantásoddal föllelted férfierőmet; s lelkemig ért egy mindent értő női tekintet. Áradt rám szemeidből ősi szelíden a jóság, s tudtad már, mielőtt még szóra nyitottam az ajkam, tudtad már, mire van szüksége a partravetettnek. Én ezt már sohasem feledem; bármekkora út is álljon előttem száz-veszedelmű, nagy vizeken! - Most fürge hajóm szélnél sebesebben siklik előre, távolódón - és vissza tehozzád tán sose térek. - Ám szemed őrzöm örökkön már! - Ó, messzi királylány! |
|
A TÖRVÉNYEK KÖNYVÉBŐL Nő és férfi közötti kérdésben engedni általában az szokott, akiben több a szeretet; s mivel a szeretet több benne, a szeretetből többre is van szüksége; s ezért megalkudni is ez szokott, és nem az, aki sem engedni, sem megalkudni nem képes érte... |
SZONETT-DAL (Gabónak) Ha érzem szívemen hatolni át szemednek édes lélek-mosolyát, reményzuhatagok fürösztenek, hogy majd a minden lehetek Neked; hogy érdemes volt küzdeni tovább, ha szemedben a jóság bennem lát mindent, mi nőnek férfi csak lehet: a suhancot, az álomherceget... Joggal vagyok tán ily szerénytelen, hiszen a Csoda esett meg velem: felém hajolt Véled a Szerelem, a vesztettnek hitt, térdre omló álom, - s azóta már én is csak benned látom, mire időtlen idők óta vágyom! |
Vitó Zoltán versei letölthetőek Windows95 Help formátumban: